Még 100 évvel ezelőtt is kérdés volt, hogy egy házasságnál a hozomány vagy a szerelem a legfontosabb szempont. Vajon a pénz nem öli-e meg a szerelmet? A Színházi élet 1928-ban megkérdezte olvasóit, mi a véleményük erről a kérdésről. Néhány szellemes választ e cikk keretes írásaiban meg is mutatunk, de nem árulunk el nagy titkot, a többség a szerelmet mondta a fontosabbnak. Amíg viszont idáig eljutottunk, sok idő telt el.

A hozomány annak a vagyonnak a neve, amit egy menyasszony járandóságként egy harmadik személy, általában az édesapa a férjnek átad. Ez lehet készpénz, vagy, mint látni fogjuk, bármilyen holmi. Hogy a hozománnyal a férj mit kezdhetett, az koronként eltért. A modern polgári jogban is van valamiféle anyagi fedezet, de most már házassági szerződések rendezik ezt a kérdést.

“Megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette”

Nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett a nők élete 500 vagy kétezer évvel ezelőtt. Ha valaki például a Római Birodalomban nőnek született, hiába volt öröksége, gyerekei, mégsem volt szinte semmije.

A római nők hozományát a férfi kapta, a feleség a törvény szerint nem tartozott a polgári rokonsághoz, és ez a kapcsolat a gyerekek és az anya között sem létezett. A rokonságot az egyazon név és a vallási közösség jelentette, a gyerek az apáé volt, az ő nevét viselte, és örökölni és csak tőle örökölhetett.

Később a szigorú szabályok némileg emberségesebbek lettek a nőkkel, elfoglalta a családban az őt megillető helyet, majd a kora középkorban a sorozatos háborúk, a rengeteg erőszak és betegségek miatt a nők kevesebben lettek, mint a férfiak, ráadásul maguk is képesek voltak ellátni önmagukat, így akadt pár száz olyan év, amikor nem nőkkel, hanem férfiakkal adták a hozományt.

Arany esküvő

A középkori nők értékének a fokmérője a hozományuk lett. Ennek mértéke pedig nem az atyai szereteten múlott, hanem elsősorban azon, hogy milyen a leendő férj társadalmi helyzete, és persze, hogy mit engedhetett meg magának a család.

Persze kevesebb hozományra volt szükség, ha a lány előkelő családból származott, vagy éppen nagyon jó tulajdonságai voltak, fordított esetben az „atyja csak arra építhetett, hogy a hozomány nagysága megszépíti majd kérői előtt.”

Mit tartalmazott Maria Charlotte von Hoyos esküvői hozománya, amit 1700-ban Johann Max Graf von Roggendorffal kötött házassága alkalmával kapott?

Egy hatalmas ládában velencei tükröt, kézmosó edényt, kannát, poharakat, gyertyatartókat, levesestálakat, bográcsot, tölcsért, két osztott sótartót, harangot, két piros ezüstcsipkével díszített bársonyzsákot és további használati tárgyakat. A hozomány központi részét képezték a menyasszonyi ruhák, az ezüst díszekkel ellátott arany ruha, szoknya és széles prémmel díszített kabát, “ehhez járultak még a régi ruhák, kesztyűk és vállkendők, valamint sapkák és fekete csipkés sál, továbbá nyolc pár cipő, egy pár papucs, rózsaszínű kendő ezüst díszítéssel, selyemharisnyák, csipkés hálóingek, kéz- és lábtörlők, gyapjúkabát, pamutharisnyák és különösen szép holland sapkák ezüst és rózsaszínű szalaggal”.

Szemrevételezés és leánykérés

A házassági folyamat is sokkal inkább egy üzleti tárgyalásra hasonlított, ami gondosan megtervezett folyamat szerint zajlott. A házasságot minden esetben a férfi és a családja kezdeményezte. Angliában például a házasfelekről a szülők, a gyám, vagy éppen a király abszolút hatalommal bírt a fiatalabb generációk felett.

A házasságot például egy 10 perces beszélgetés előzte meg a pár részéről, ennél sokkal több időt fordított a két apa arra a szerződésre, amivel megalkották a fiatalok pénzügyeit és rögzítették a két család kötelezettségeit. A menyasszony apjára hárult a hozomány előteremtése, a lány kelengyéje, ékszerei, illetve a lagzi költségei. A vőlegény családja pedig biztosította a férj apai járandóságát, és némi összeget a feleségnek saját használatára.

A legdrágább randik

A házasságkérés menete valamennyire más volt a Habsburg Birodalomban, ahol ünnepségek, valamint az udvari szolgálat kínált különösebb feltűnés nélküli lehetőséget a fiú családjának, hogy megnézzék az esetleges menyasszonyt, majd tárgyalások kezdődtek, és különféle véletlen találkozási lehetőségeket rendeztek a jegyespárnak, sokszor a templomban. A fiú alatt itt életerős 25-27 éves férfiakat kell érteni, legalábbis a 16. században ennyi volt az átlagéletkor a házasságnál.

Ennek ellenére nem kezelték őket egyenrangú felnőtt férfiként. 1755-ben de Ligne herceg és Maria Franziska von Liechtenstein első találkozásán például a fiatal kérőt olyan nőkkel ültették egy asztalhoz, akikről azt sem tudta, hogy a jövőbeli anyósával, a nénikéjével vagy magával a menyasszonyával találkozott-e.

Tartalomhoz a forma

A középkori Európában a három-négy újraházasodás sem számított ritkaságnak. 1595 és 1620 között a főrendek egyharmada élt külön a feleségétől. Ezen a laza erkölcsön és szemléleten változtatott az egyre jobban terjedő protestanizmus, amely a katolikus szűz-kultusszal szemben a szerelem és a házasság magasabbrendűségét hirdette. A puritánok megszégyenítéssel járó heves támadásai miatt a férfiaknak egyre kínosabb lett szeretők tartása, „ezért igyekeztek hitvesükben megtalálni az igazi szerelmet és a társat. Egyre több olyan atyai intelem születik, mely a legidősebb fiút is arra ösztönzi, hogy „házasságodban ne jószágát, inkább jóságát nézd”.