Sztárok, celebek kemény kalapban és sétapálcával? 100 éve róluk pletykált és olvasott a többség, holott a korszak legismertebb emberei nem az Instagrammon vagy a TikTokon nyomultak, hanem gyárakban, bankokban és a kereskedelemben dolgoztak. Annyi sztori, anekdota terjedt a korabeli milliomosokról, amennyivel ma is meg lehetne tölteni a bulvárlapokat. Ezekből válogattunk néhányat.

Előre léptek

Mielőtt elsütnénk a legjobb történeteket, érdemes azt is megjegyezni, hogy ugyanennek a gazdasági elitnek nem volt éppen akadályoktól mentes az útja amíg ide eljutottak. 1790-ben például még hiába írtak kérvényt a császárnak, hogy a pénzükhöz méltó megbecsülést kérjenek, és maguk is nemesekké válhassanak, a korabeli helyzet egyáltalán nem kedvezett az ilyen változásnak.

Aztán egy évszázaddal később Csehországból Magyarországra tette át a székhelyét egy fiatalember, aki új alapokra helyezte a függetlenné váló Magyarország pénzügyeit. Kornfeld Zsigmond érdemeit ezért a munkájáért felsőház tagsággal honorálták. Egy anekdota is kötődik a jeles eseményhez: az alkalomnak megfelelően Kornfeldnek díszmagyart kellett felvennie. Öltözködés közben megkérdezte az inasát, hogy nem tudja-e azt, hogy melyik oldalon hordja a díszt a magyar. Az meg rávágta, hogy a bal oldalon, de Kornfeld rámordult: “Ne azt mondja nekem, hogy a jobb vagy a bal oldalamon, hanem hogy a számla tartozik vagy követel oldalán.”

Módszerek

Ekkoriban történhetett, hogy Kornfeld magához kérte a tőzsdeosztály vezetőjét, és arra utasította, hogy vásárolja fel egy gyár részvényeit. Amikor megkérdezte, hogy miért döntött így, Kornfeld azt felelte: “a gyár igazgatója itt ült velem szemben és hosszan beszélt vállalatáról. Olyan ferde fogalmai vannak egy nagyüzem vezetéséről, hogy ha a gyár ilyen tudatlan igazgatót kibír, akkor annak nagyon jó vállalatnak kell lennie”.

A korszak legtekintélyesebb bankárjainak az egyike, Weiss Fülöp módszereiről is maradt fent egy történet. Abban egy csőd felé közeledő bankról tárgyalnak, hogy miképpen mentsék meg. Amikor az addig csendben üldögélő Weisst is megkérdezik, ő csak annyit mondott, ha egy bank meg akar halni, nem szabad abban zavarni.

Politikai komédia

Az egyik legbulvárképesebb szereplője ennek az elitnek azonban Wekerle Sándor volt, akit háromszor is miniszterelnökké választottak. Az első bukása után elmondta, hogy az összes magyar bank hívta őt elnöknek, de mindet visszautasította, mert, mint mondta, eddig ő hívta magához a bankárokat, ha valamit akart tőlük, most meg őt hívnák, és ezt nem lenne képes elviselni.

Hogy miért ő az egyik legbulvárképesebb szereplő? Az a következő már-már drámából kiderül: Kossuth Lajos öregségére teljesen elszegényedett, éppen egy olasz bank csődje tette be végleg a kaput, ezért Magyarországon titokban összefogtak és kitalálták, hogy a könyvei felvásárlásával tapintatosan, nem tolakodóan de segítenek rajta. A pénz egy részét össze is gyűjtötték, majd Hoitsy Pál, Wekerle barátja a politikushoz fordult, hogy szerezzen támogatást az államtól. Wekerle azt mondta, a kormány nem adhat, ebbe bele is bukna, mert “Őfelsége előtt Kossuthnak még a nevét sem lehet kimondani”. De azt megígérte, hogy kitalál valamit. Pár héttel később “nagy titokban átad egy jelentősebb összeget Wekerle Hoitsynak. - Hogy tudtad ezt megszerezni? - faggatta Hoitsy. Wekerle elkezdett jóízűen nevetni. - Pszt... Palikám, pszt... A királlyal fizettettem ki, Őfelsége sohasem fogja megtudni. És tudod miből? Képzeld! A Jellasics-alapból” És még percekig nevetett azon, hogy a királytól éppen a Jellasics-alapból szerzett pénzt Kossuthnak.

Az elkésett reakció

Ha csak a fele igaz a történeteknek, még akkor is jelentőségteljesek. Mint például Liszt Ferencé, akit Madridba hívtak hangversenyt adni. Amikor egy gazdag helyi bankár, megkérdezte tőle, hogyan érzi magát a spanyol földön, Liszt azt mondta, egészen jól, csak kár, hogy a szivarok nem ízlenek neki. Ezt meghallva a férfi megígérte a zeneszerzőnek, hogy nagyon finom szivarokat küld majd neki. Liszt várt egy napot, majd újabbakat, de a szivarok csak nem jöttek. Lisztet annyira bosszantotta a dolog, hogy amikor eljött a hazaút ideje, ötszáz darab finom szivart vásárolt, és a névjegye kíséretében a milliomos lakására küldte. “Azután felült a gyorskocsira és a határ felé igyekezett. Jó nagy utat tett már meg, midőn egy lóhalálában vágtató futár utolérte, és egy tömött zsákot emelt le a lováról lihegve e szavakkal adta át Liszt kocsisának: — A kegyelmes úr poggyászát hozom, amit Madridban felejtett. Alig hogy átadta a küldeményt, már fordult is visszafelé. Liszt kíváncsian nyittatta föl a zsákot, melyben egy ezüsttel gazdagon kivert drága ládát talált s benne tízezer darab havannát. Így tette jóvá a büszke spanyol a feledékenységét”.

A három bankár

Szinte mindenki ismer egy embert, aki ismer valakit, akivel valami különleges dolog történt. Ez most is így van, és száz éve is megvoltak ezek a mindenki által ismert különleges történetek, csak éppen más-más szereplővel. Ullmann Adolffal és egy kókuszdióval, Lánczy Leóval és egy ananásszal, valamint Weiss Fülöppel és egy sárgadinnyével is lehetett olvasni arról, hogy egyikük a bankba vezető úton egy előkelő csemegekereskedés kirakatában megpillantott valami ígéretes primőr gyümölcsöt, amit szívesen megvásárolt volna, de sokallta az árat érte. Még ugyanaznap felkereste őt Kiss József, a neves költő, aki “szorongató anyagi gondjaira hivatkozva „hirdetési átalány” címén „megvágja” a vezért egy nagyobb összeggel”.

A bankár aztán hazafele a csemegeboltnál megállt, hogy mégiscsak megvásárolja a gyümölcsöt, de azt közben már megvette valaki más: Kiss József, a költő. A történet számos verzióban keringett a kávéházaktól az újságok lapjain át a könyvekig, ezekben csak egy szereplő volt közös: a szegény költő.

A mecénások persze nemcsak itt, hanem világszerte megtalálhatók. A frankfurti Anselm Rothschild báró is közülük való volt, aki szívesen gyűjtött maga köré bohém művészeket, akik aztán nem mindig a legnagyobb hálával viszonozták a nagylelkűséget. Balzac például egy regényének az ellenszenves spekulánsát róla mintázta, amikor pedig Léon Halévy, a világhírű komponista fivére megkérte Heinét, hogy mutassa be őt is a gazdag bankárnak, a költő ránézett, és annyit mondott, ha ismerné, barátom, egész biztos, hogy nem akarna megismerkedni vele.

Végül egy kegyetlenül vicces történet Johann Friedriclt Esmarcli a kieli egyetem tanárától, aki jól ismert sebész is volt. Egyszer sürgősen egy bankigazgatóhoz hívták, akinek a torkán akadt egy halszálka. Amikor Esmarch sikeresen megszabadította a fuldoklót a szilánktól, a bankár megkérdezte tőle, hogy mennyivel tartozik neki. “Adja uram a tizedrészét annak az összegnek, amelyet akkor szándékozott nekem fizetni, mikor a szálka még a torkában volt!”