Havi 200 pengő fix

"Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel" – hangzik Balogh Béla Havi 200 fix című 1936-os filmjének slágerré vált betétdala. A pengő ekkor, fennállása tizedik évében, még az 1929-33 között a világon
végigsöprő nagy gazdasági válság ellenére is tartotta magát. Sőt, beváltotta a reményeket, melyekkel 1927. január elsejétől az addigra az első világháború utáni infláció által megtépázott, elértéktelenedett korona helyett bevezették. A gazdaság stabilizálódott, a pengő értékálló nemzeti valuta volt. Kezdetben tehát a havi 200 pengő jó fizetésnek számított, mivel ekkoriban az átlagkereset ennek a fele volt. Ám, ahogy elődje, a korona sorsát az első világháború, úgy a pengő sorsát a második világégés pecsételte meg, hozzájárulva a történelem legnagyobb hiperinflációjához.

A háború volt az oka

A pengő 1945 tavaszától kibontakozó hiperinflációjának oka a vesztes világháború közvetlen gazdasági következményei mellett a közigazgatás széthullása, az állami költségvetés forrásainak elapadása volt. Az adóbevételek 1945 elején az állami költségvetés kiadásainak csupán 1 százalékára nyújtottak fedezetet, ráadásul mikorra a kivetett adók befolytak, valóságos értékük az infláció miatt a töredékére csökkent. Az állami költségvetést terhelte eközben a háborús jóvátétel fizetésének kötelezettsége, valamint a szövetségesek hivatalnokainak és a szovjet hadsereg magyarországi főparancsnokságának ellátása is. Ezek együttesen 1945-ben az állami kiadások 30 százalékát tették ki.

Próbálták, de hiába

A pénzforgalom folyamatosságának fenntartásához, az állami kiadások fedezéséhez egyre több pénzt nyomtattak, miközben a fémpénzek értéküket vesztve kikoptak a forgalomból.

Az infláció miatt egyre nagyobb címleteket hoztak forgalomba: 1945 második felében fél év alatt hozták forgalomba az 1000, a 10 000, végül a 100 000 pengőst. A pengő értékvesztésének megállítására a kormányzat több kísérletet is tett. 1945 decemberében például csak azok az 1000, 10 000 és 100 000 pengősök maradhattak forgalomban, amelyeket lebélyegeztek, ám ehhez az értékük 75 százalékát a tulajdonosnak be kellett fizetni a költségvetésbe. Ez a "bankjegydézsma" néhány hétre lefékezte ugyan az áremelkedéseket, az állam pedig többletbevételhez jutott, de ez csak az államháztartás 11 napi kiadását fedezte.

Elszabadult az infláció

A pénzromlás nem állt meg, így 1946-ban újabb, még nagyobb címleteket kellett forgalomba hozni: február 28-án jött az 1 000 000, április elején a 10 000 000, április végén a 100 000 000, május közepén pedig már az 1 000 000 000 pengős bankjegy. Ezek már akkora számok voltak, hogy nemcsak a köznyelvben, hanem hivatalosan is egyszerűsíteni kellett, így megjelent a milpengő kifejezés: 1 milpengő = 1 000 000 pengő, 6 nullával egyszerűsítve. Az egymilliárd pengő tehát 1000 milpengőt ért. De hiába volt a 6 nullás egyszerűsítés, a milpengők is elszálltak: 1946. május 27-én megjelent a 10 000 milpengős, június 3-án a 100 000, június 12-én az 1 000 000, 18-án a 10 000 000, 24-én a 100 000 000, 27-én az 1 000 000 000 milpengős.

1946. július elsején - alig másfél hónappal a milpengős egyszerűsítés után - megjelentek a bilpengők, immár 12 nullával egyszerűsítve. Elsőként került forgalomba a 10 000 B.-pengő, majd a 100 000, az 1 000 000, a 10 000 000, majd - az 1-es után húsz nullát jelző - 100 000 000 bilpengős is - mindez egy hónap leforgása alatt. Utóbbi volt a világon valaha forgalomba került legnagyobb címletű pénz. Elkészült a 1 000 000 000 bilpengős bankjegy is, ám ez végül már forgalomba nem került. Ekkoriban, júliusban készült Mizerák István híres, a világsajtót is bejárt fotója, amelyen egy utcaseprő takarítja össze a Budapest utcáin szétdobált, semmit sem érő, hatalmas címletű bankjegyeket.

Milliárdos koldusok

A magyar hiperinfláció abszurd következménye volt, hogy 1946 nyarán mindenki milliárdos volt, mégsem volt igazából vagyona az embereknek, mert a pénzük szinte semmit sem ért. Összehasonlításul: egy kiló kenyér ára 1945 augusztusában még 6 pengő volt, októberben 27, november elején 80, a végén már 135, december első felében 310, második felében 550, 1946 januárjának elején 700, végén 7000, május elején 8 000 000, a végén 360 000 000, míg júniusban már 5 850 000 000 pengő volt. Vagyis az olyan alapvető és egyszerű élelmiszer, mint a kenyér ára 10 hónap alatt a milliárdszorosára drágult. A budapesti Szakszervezeti Közlöny 1946. májusi számában közölt statisztikai adatok szerint egy átlagmunkásnak 1 kiló zsírért 200, 1 kiló cukorért 300, 1 férfi ingért 925, 1 gyermekcipőért 1066, 1 férfi ruháért pedig 33 400 órát kellett dolgoznia.

1946 júliusában a milpengőket és bilpengőket már alig használták a készpénzforgalomban. Nem csoda, hogy senki sem fogadott már el szívesen papírpénzt, hiszen az infláció akkora volt, hogy mire a nap végén vagy másnap az ember elkölthette volna, a halom bankó már szinte semmit sem ért. A havi infláció megközelítette a 41 900 billió (4,19× 10¹⁶) százalékot.

Ekkor már az sem sokat segített, hogy éppen a hiperinfláció miatt a fizetéseket nem havonta adták ki, hanem – időarányosan – előbb hetente, majd hetente már kétszer.

Arannyal, dohánnyal fizettek

A pengő romlásával párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott a termékek, termények értékesítésekor – a közvetlen árucserére épülő barter üzletek mellett – a készpénzpótló eszközök térnyerése is. Készpénzpótló eszköz lehetett minden olyan termék, amelynek „értékét” a piac elismerte. Így vált „fizetési eszközzé” a dohány és a cigaretta, a rizs, az értékesebb ruhaneműk, a keresettebb iparcikkek és nyersanyagok, valamint a törtarany (karikagyűrűk, nyakláncok, fülbevalók).

Napi jelenséggé vált a „batyuzás”, amikor a parasztság az élelmiszereket kosarakban, batyukban hozta fel a piacra, majd a kapott ellenértéket és vásárolt termékeket (ruhanemű, értéktárgyak, iparcikkek és mások) batyuba kötve vitte haza. Voltak olyan városi lakosok is, akik maguk vitték „piacképes” értékeiket, tárgyaikat vidékre, majd hozták fel az érte kapott élelmiszert. A barter üzletek elterjedését az is ösztönözte, hogy a keresett iparcikkeket gyártó vállalatok saját beszerző csoportokat szerveztek, amelyek a vidéket járva iparcikkekért élelmiszert vásároltak, cseréltek. Az így beszerzett élelmiszert elosztva „fizették” ki munkásaik, alkalmazottaik bérét. A piacokon az árusok pultjain megjelentek a grammok mérésére alkalmas mérlegek, kialakult a pengő-törtarany naponta változó árfolyama.

Pénz is meg nem is: adópengő

A pengő mellett ismerős lehet ebből az időszakból az adópengő kifejezés, amely egy igazán érdekes és speciálisan magyar dolgot takar: pénz is volt, meg nem is. Eredetileg az adópengőt a hiperinflációban elértéktelenedő pengő helyett mindössze "elméletben", vagyis számolási egységként vezették be 1946. január 1-jétől. Az adópengő és a pengő árfolyamát 1946. január 5-étől naponta tették közzé. Vagyis az adópengő eredeti formájában árindexpengő volt. Bevezetésével az adóbevételeket kívánták növelni, a megtakarítási hajlandóságot javítani, a hitelekben megjelenő inflációs nyereséget megszüntetni. Alkalmazása kezdetben a betétforgalomra, a hitelezésre és az adózásra terjedt ki. Azt remélték, ezzel csökkenthető az infláció öngerjesztő folyamata.

Ez azonban nem sikerült, ezért május 30-án az adók fizetésére bevezették az adópengő-adójegyet. A kibocsátott adópengő-adójegyekkel az adók mellett egyes közüzemi díjakat, szolgáltatásokat és termékeket is fizetni lehetett. A döntés következményeként az árakat mindenütt adópengőben kezdték számolni, és ezzel hipersebességre kapcsolt az adópengő inflációja is. Július 9-én törvényes fizetőeszközzé tették az adópengőt. Az adópengő-adójegy szinte órák alatt kiszorította a forgalomból a pengőt, a milpengőt és a B.-pengőt, de értékvesztése ugyanolyan gyorsuló tempójú lett, mint elődeié. Ennek folyamatát mutatja be az az összeállítás, amely megadja adópengőben a napi áremelkedés %-át (1-es oszlop), az adópengő árak indexszámát (2-es oszlop), és a dollár adópengőben számított feketepiaci árfolyamát (3-as oszlop) az adott időszak utolsó napján.

A hiperinflációnak a lakosságra gyakorolt hatását jól mutatja a lakbér nélküli létfenntartási költségek indexe. Eszerint az 1945. július 15-i létfenntartási költségindexet 100-nak véve az december 27-re 25 087,2-szeresre emelkedett. A létfenntartási költségek növekedése 1946-ban erősen felgyorsult, május 8-án elérte a 93 021 000-szeres szintet, július 28-án az 1 062 610x10²⁴-en szintet. Az infláció térnyerése a budapesti kiskereskedelmi árakban is jelentkezett. 1945. április 16-án a főzőliszt kilóját 43, a bab kilogrammját 19, az olaj literjét 150, a zsír kilóját 275, a tojás darabját 6, a vaj kilogrammját 425, a jegyre adott kenyér kilóját 6, a burgonya kilogrammját 12, a vöröshagyma kilóját 13, a cukor kilogrammját 300, a méz kilóját 400, a só kilogrammját 20 pengőért árulták. 1946. július 15-én, illetve július 26-án ugyanezek a termékek az üzletekben, piacokon csillagászati számokban kifejezhető összegbe kerültek. Július 15-én a főzőliszt kilogrammját 6 000 000, a bab kilóját 1 500 000, a vaj kilogrammját 38 000 000 adópengőért árulták. Július 26-án az olaj literje 1 500 000 000, a zsír kilogrammja 2 600 000 000, a tojás darabja 5 400 000, a jegyre árusított kenyér kilója 3 200 000, a burgonya és a vöröshagyma kilogrammja 16 800 000, a cukor kilója 2 050 000 000, a méz kilogrammja 2 000 000 000, a só kilója 360 000 000 adópengőbe került.

Megérkezik a forint

A milpengős, bilpengős bankjegyeket és az adópengőt 1946. július 31-én használták utoljára. Ekkor ért véget a pengő alig húszéves pályafutása, majd augusztus elsején bevezették a forintot. Az új pénz bevezetésekor 1 forint 400 000 kvadrillió pengőt (ez a 4-es után 29 nulla), vagy 200 000 000 adópengőt ért. Ez az átváltási arány azonban csak képletes volt, mert a forgalomban lévő pengő értéke nem érte el összesen sem a 0,1 fillért. A forint megjelenésével lezárult az emberiség történetének legnagyobb hiperinflációja.