(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

A „pénztárca” születésének első állomása lehetett, amikor az emberi eszközhasználat fejlődése során megszületett „a fontos eszközöket hordozó eszköz”. 1991-ben az Alpokban bukkantak rá Ötzi, egy nagyjából 5000 évvel ezelőtt élt ember mumifikálódott holttestére. A rézkorszaki vadász használati tárgyai között, a ruhák, a hátizsák, illetve egy parázshordó edény mellett előkerült egy kis bőrtáska, amelybe apró, de fontos tárgyak kerültek: tűzgyújtásra használt kövek, kis szerszámok, és egy amulett-szerű kődarab. Nem túlzás tehát azt mondani, Ötzié volt a ma ismert legrégebbi pénztárca.

Az ókori görög „kibisis” szót a legtöbb nyelvész pénztárcaként fordítja. Hermész, az istenek „mindenese” ebben a „kibisis”-ben vitte magával az üzeneteket küldetései során, illetve a hős Perszeusz ebbe rejtette a fegyverként használt Medusza levágott fejeit. Az ókori Görögországban a pénztárca sem zsák volt, hanem egy közepes méretű, hordozható túlélési csomag. Az volt a funkciója, hogy az ebben hordozott élelem, illetve csereképes szükségleti tárgyak révén segítse gazdáját mindennapi tevékenységei elvégzésében. A „kibilis”-ben nagyjából egy egynapos szükségleti csomag fért el.

Az ókorban, a pénzérmék megjelenésével, illetve a hétköznapi élet változásával párhuzamosan a „kibisis” funkciója, majd mérete is megváltozott. Például egy idő után kifejezetten illetlen dolog volt ebből enni. A ló-, bárány-, vagy tehénbőrből készült erszényeket a görögök és a rómaiak általában egy övhöz rögzítették és csípőjükhöz erősítve, a nyakukba lógatva, vagy tógájuk redőibe rejtve hordták. Pompej romjai között is számos ilyen eltérő méretű pénztárcát találtak.

Jegygyűrű helyett pénztárca

A középkori filmek visszatérő jelenete a repülő és csilingelő erszény, amit fizetésképpen vet oda valaki. Ez természetesen csak azokra a kiváltságosokra volt igaz, akik mindig tartottak maguknál a nemesfémből vert fizetőeszközből, de mint azt látjuk majd, a pénzes erszényt még ők sem adták oda szívesen. A középkorra is jellemző, hogy a „pénztárcában” az érméken kívül több dolog is akadt. Angliában a 10. században például olyan értéktárgyak lapultak az erszényben, amik alkalmasak voltak jellemzően napi szükségletet kielégítő árucserére. A pénztárca ugyanakkor már ebben az időben a gazdagabb nők és férfiak körében státuszszimbólumnak számított, sőt komoly érzelmek kifejezésére is alkalmas volt. A 15. században a házasulandó férfi eljegyzési ajándékként gyakran arannyal díszített, szerelmes történeteket ábrázoló erszénnyel kedveskedett választottjának.

Ma semmi rendkívüli nincs abban, hogy a pénztárcánkban fontos iratokat is tartunk. Ez a megoldás már a reneszánszban is ismert volt, a pénzes erszényekre speciális zsebet varrtak, ebben tartották azokat a meghívó kártyákat és névjegyeket, amik tulajdonosuk befolyásos voltát bizonyították. A pénztárca nemcsak a hétköznapok része, az újkori irodalom nagyon korán említést tesz róla. William Shakespeare „Troilus és Kressida” című vígjátékában (1602) az idő pénztárcát (wallet) hord a hátán, ebbe gyűjti a jó tetteket, „a felejtésnek, a rút hálátlanság e roppant szörnyinek” alamizsnáját. (Fejes István fordítása)

Az erszényes ember

Azt gondolhatnánk, hogy a 17. században egyre elterjedtebbé váló pénzhelyettesítők (váltók, papír anyagú pénzek) megjelenésével együtt megjelennek a ma ismert lapos pénztárcák. Az igazság az, hogy erre még viszonylag sokat kellett várni, egyszerűen azért, mert a bankjegyek kezdetben olyan nagy címletűek voltak, hogy a hétköznapi használatban nem vettek részt. Így a mai pénztárcához hasonló „brifkó” használata még a 19. században sem volt általános. Angliában például ekkoriban még szinte mindenki erszényt használt, hiszen a munkabéreket a lakosság 75%-a pénzérmében kapta kézhez.

Az bankjegyek elterjedése előtt a pénztárcák méretére és funkciójára megint csak a változó személyes használat hatott leginkább. A pénztárcák – bár sokszor még mindig kisebb zsákokra hasonlítottak – ekkoriban végleg szakítanak az „elemózsiás táska” hagyományával, a spanyolok és az angolok az 1800-as években a fizetőeszközök mellett a füstöléshez szükséges dohányt tartották bennük. A nemzetközi kereskedelem és közlekedés fejlődésével párhuzamosan a pénztárca az útiokmányok, meghívő levelek, vízumok tárolására is szolgált. Ugyanakkor az érzelem sem hiányozhatott a „tarsolyból”, a pénztárca ekkoriban már a legfontosabb emberek, a feleségek, férjek, gyermekek képmásának őrzője is lett egyben.

Végül az ipari forradalom időszakában megszületett a pénztárca, ahogy ma ismerjük. A továbbra is bőrből készülő pénztárcák tömeggyártása révén egyre több emberhez jutottak el (a "game changer "bankjegyek mellett) a gyárilag készült brifkók, amelyek tartósabbak, színesebbek és fényesebbek lettek, azaz kialakult a pénztárcák termékválasztéka.

Pénztárca innováció

Amikor a pénztárca divattermékké változott a korabeli feltalálók, innovátorok figyelmét is magára vonta: számos pénztárca-szabadalom született ebben az időszakban. 1900-ban például Rothstadt Alfonz, bécsi kereskedő „egy darabból készített erszény vagy pénztárca” szabadalmát jelentette be: „Jelen találmány tárgyát erszények vagy pénztárcák képezik, amelyek egy darab sajátságosan kiszabott és összehajtogatott bőrből vagy szövetből, varrás vagy más költséges munka nélkül puszta összehajtogatás és összetolás által képeztetnek.”

Fehér Ignác, magyar „pénztárca guru” azokra is gondolt, akik szabadidős elfoglaltságuk során sem kívántak megválni féltve őrzött értékeiktől. Az 1914-ben bejegyzett „utazó pénztárca” egy csuklóra erősített vízhatlan pénztárca volt, ami fürdőzés közben is tökéletes szolgálatot tett. Természetesen a nők igényei sem maradtak kiszolgálatlanul. Izsó Gáborné, 1917-ben jelentette be karkötőpénztárca szabadalmát: „A találmány lényegében egy nyitható födéllel ellátott tetszőleges pénztárca, amely olyképpen van egy karkötőre fölerősítve, hogy használaton kívül ehhez hozzásimul és tökéletesen záródik, nyitása pedig egyetlen kézmozdulattal, gyorsan és könnyen történhetik.”

A praktikum és a divat mellett a pénztárca-innováció fő motorja a biztonság, azaz a zsebtolvajok elleni harc volt.

Az 1899-ben kifejlesztett „titkos pénztárcát”, „biztosító tűk, horgok és más hasonló eszközök” segítségével rögzítették a ruházathoz, megakadályozva ezzel a zsebesek észrevétlen támadását.

Az okos pénztárcák kora

A modern korban terjedtek el, a bőrből készült, ketté hajtható pénztárcák. Méretüket és kialakításukat a hétköznapok során használt fizetőeszközök és más dokumentumok határozták meg. Kezdetben hasznos volt, hogy egy csekkfüzet vagy egy repülőjegy is elférjen benne. Emellett természetesen tovább élt a divat faktor, a férfi és női pénztárcák tervezése során külön iskolák alakultak ki, és a legnagyobb divatmárkák sztár tervezőket állítottak csatarendbe a pénztárca piac meghódítása érdekében. Elképesztő színű és egzotikus bőrből készült brifkók jelentek meg.

Napjainkban a készpénzhasználat visszaszorulásával, a bankkártya méretű személyi igazolványok, útlevek és jogosítványok világában előre törtek a kisméretű, praktikus pénztárcák. A legdivatosabb pénztárca ma tulajdonképpen bankkártya méretű, a készpénz csak hajtogatva, pántokkal rögzítve marad meg benne, a legfontosabb fizetőeszköz, a kártya pedig általában alumínium védőtokba kerül és akár egy tucatot is tárolhatunk belőle. Az „okos pénztárca” természetesen összekapcsolható a telefonunkkal, lépésszámláló és helymeghatározó szolgáltatásra is képes lehet. A biztonság ma is kiemelt szempont, de a védelem már nem annyira a zsebtolvajok, hanem az adathalászokra koncentrál. Az okos pénztárca bankkártya-tárolója leárnyékolja a plasztik fizetőeszközt, amit csak fizetéskor oldhat fel tulajdonosa. Egy dolog tűnik csak változatlannak, ugyan számos modell készül a legmodernebb karbon-anyagokból, ma is a legnépszerűbb pénztárcák bőrből készülnek.