Legtöbbünknek a kötelező, kék egyenköpenyek világa, illetve az iskolabélyeg jut az eszébe az iskolai takarékosságról. A szocializmus idejében gyűjtőfüzetbe ragasztgattuk fel a filléres, majd pár forintos takarékbélyegeket, amiket év végén a postán vagy egy takarékfiókban is ki lehetett váltani. A bélyegek árából jó pár gombóc fagyi kijött, vagy éppen az osztálykirándulásra is összegyűlhetett belőle a pénz. Az iskolai takarékoskodási program azonban nem a szocializmus terméke volt.

Az egész világon pár év alatt hatalmas karriert befutó iskolai takarékossági program a belga Gent városából indult, ahol egy helyi tanár, François Laurent már az 1858-as évektől kezdődően takarékoskodásra tanította növendékeit. A férfi nemcsak az iskolában, hanem tanártársai, majd a város vezetői előtt is kifejtette nézeteit, érvelésével pedig elsőként elnyerte a város díját, amit azok kaptak, akik a legtöbbet tették a belga munkások anyagi és erkölcsi helyzetének javításáért.

Liberális kormányok karolták fel az ügyet

A genti programot a liberális belga kormány gyorsan felkarolta, és 1865-től országos szinten is terjeszteni kezdte. A tanárok minden héten összegyűjtötték a gyerekek megtakarításait, amit átszállítottak az állam által alapított takarékbankba, az összegeket pedig felírták a gyerekek betétkönyvébe. A program annyira bejött, hogy a századfordulóra a belga elemi iskolások 40 százalékának, a 20-as évekre pedig háromnegyedének volt ilyen megtakarítása.

Franciaországban valamivel előbb, már 1834-ben jelen volt egy iskolai takarékossági program féle, amelyet egy Mans-i iskolaigazgató talált ki, de ez, és a néhány évtizeddel korábban, az angliai Tottenhamben bevezetett iskolai takarékossági programok csak rövid életűek voltak, és nem voltak arra alkalmasak, hogy meghonosítsák a takarékosság eszméjét.

A belga kezdeményezés azonban gyors sikereket ért el. Hamarosan Nagy-Britanniában, Németországban, Hollandiában, Svédországban, Finnországban, majd Európán kívül is gyors egymás utánban indultak be iskolai takarékoskodási programok, amik a 20. század első harmadára a mindennapok részévé váltak Melbourne-től Minneapolison át Münchenig. Az elv az volt, hogy a gyerekekből olyan polgárokat neveljen, akik felnőttként hozzájárulnak a nemzet jólétéhez, ahogy a Beyond our means: Why America spends while the world saves című könyve fogalmaz az iskolai takarékosság fontosságát hangsúlyozva.

Magyarországon a pazarlás mellett nagy baj a közöny

Magyarországon nem fogadta azonban egyöntetű elismerés a takarékoskodást. Pedig Szemere Bertalan már 1847-ben felhívta a figyelmet, hogy a jelentős méreteket öltött elszegényedés egyik oka abban keresendő, hogy a magyarok kevésbé szorgalmasak és még kevésbé takarékosak, ami ellen egyedül a takarékoskodás, a takarékpénztárak jelenthetnek megoldást.

A takarékosság jegyében takarékpénztárak nyíltak, de a takarékoskodás mint erény és polgári magatartásforma a magyar társadalomban továbbra is szinte ismeretlen fogalom volt. Kenessey Kálmán az iskolai takarékok mellett érvelő könyvében 1875-ben összegyűjtött néhány olyan érvet is, amit az iskolai program ellenzői hangoztattak: volt, aki szerint a gyerekekbe plántált takarékoskodás felnőtt korukban fösvénnyé teszi őket, mások viszont éppen a kapzsiságtól óvták a gyerekeket. A tanárok attól is tartottak, hogy jelentősen megnövekszik a munkájuk, illetve hogy a szegények és a gazdagok közötti szakadék tovább mélyül az intézményen belül. De a legszomorúbb az a közöny volt, amit az emberek a téma iránt tanúsítottak.

Kijúft a program

A francia iskolai takarékossági program fő szervezője, Malarc Magyarországon is járt, Deák Ferenccel is tárgyalt, aki szintén az iskolai takarékossági program híve lett, majd nem sokkal később Weis Bernát Ferenc fővárosi képviselő előterjesztést tett a mozgalom budapesti elterjesztéséért. A programot Terfort Ágoston kultuszminiszter is támogatta. Az első magyar iskolai takarékpénztár 1875-ben Szabadkán jött létre. Sajnos azonban hiába a támogatók, a pozitív sajtócikkek, Weis halála után a magyar iskolaprogram kifulladt.

A múlt század húszas éveiben újabb kampány indult az iskolai takarékoskodás népszerűsítéséért. Pályázatokat írtak ki rajzokra, versekre, amik népszerűvé teszik a takarékoskodást, de amint arról a takarékossági világnap egyik elindítójaként Windisch Herman kincstári főtanácsos nyilatkozott, a magyar kultuszminisztériumot akkoriban nehéz lett volna meggyőzni arról, hogy elterjesszék az iskolákban, ezért a téma csak a takarékossági világnapon került szóba, amikor a tanárok a takarékoskodás fontosságáról ejtettek pár szót.

Néhány rövid életűnek bizonyuló kezdeményezés után 1953-ban az OTP az oktatásügyi minisztérium támogatásával létrehozta a Pedagógusok és Tanulók Takarékpénztárát, és a következő évtől elindították a takarékbélyeg-akciót.

Honnan volt a gyerekeknek megtakarításuk?

A belga iskolai takarékossági programot elindító Laurent a zsebpénzt az önzés magaiskolájának nevezte, hiszen a gyerek szerinte a pénzt igyekszik azonnal valami olyan finomságra költeni, amiből kizárólag ő egyedül részesül, és eszébe sem jut a szüleire vagy a barátaira gondolni ilyenkor. De ha a szülő arra neveli a gyereket, vélte, hogy azt a pár krajcárt tegye félre, azzal önkéntes nélkülözésre neveli, és a gyerek nemsokára rájön, mire is jó takarékosság.

Laurent rideg erkölcstannak nevezte, hogy az embereknek fel kell hagyniuk azzal, amit gyönyörnek neveznek, de ez majd boldogabbá teszi őket. A torkosság, nyalánkság és önzés mellé az iskolai takarékosság nagy ellenfeleként a hiúságot említette, ami akkor válik szemponttá, ha valaki szégyelli, hogy ő csak kevés pénzt tud félretenni, miközben az osztályban nagyobb összegek kerülnek letétbe. Ez ellen az intézményeknek kell szembeszállniuk, mondta.

A szülők azon része viszont, akik megértik a takarékoskodás célját “gyermekeiknek szívesebben fognak néhány krajczárt adni — kíváncsiak lévén látni, hogy gazdálkodnak azok pénzükkel”, írja Kennesey.